Sergey Bubka (© Getty Images)
A magasugrás mellett az atlétika másik függőleges ugrószáma, ahol az atlétának egy rúd segítségével, nekifutásból kell átugornia egy lécet. Rendkívül izgalmas, adrenalintermelő versenyszám, mely rengeteg nézőt vonz.
Technika
A versenyzők egy nekifutópályán sprintelnek végig, majd egy (szénszálból vagy üvegszálból készült) rúd segítségével igyekeznek egy 4,5 méter hosszú, minél magasabbra helyezett vízszintes léc felett átugrani anélkül, hogy levernék azt.
A rúdugrás fázisai: nekifutás, rúd letűzése, elugrás, légmunka, lécvétel, talajra érkezés. A nekifutás, lendületszerzés szakaszában cél a maximális sebesség elérése, illetve az elugráshoz szükséges stabil, helyes pozíció felvétele. Minél gyorsabb a futás, annál hatékonyabb lesz az elugrás. Kényelmes rúdfogás kell, a rúd vége szemmagasság felett van. A nekifutás egy emelt térdű, hosszabb léptű futás, a törzs kissé hátrébb dől, a végére pedig csökken a lépéshossz.
Az ugrás sikerességét, a mozgási energia átadását a rúdnak döntően befolyásolja a letűzés. Közben nem csökkenhet a sebesség, és a rudat villámgyorsan kell a letűzőszekrénybe helyezni. Így a gyors nekifutás, a pontosan és jól végrehajtott letűzés megteremti a jó elugrás előfeltételeit. Az ugró átadja mozgási energiáját a rúdnak, ami már a talajtól való elszakadása előtt meghajlik.
Az elugrás pillanatában az ugró azonnal elkezdi a légmunkát. A többi ugrószámtól eltérően a rúdugrásban az atléta még kapcsolatban van a talajjal a rúd által, emiatt további energiát tud szerezni. Ebben a szakaszban a legfontosabb feladat, hogy az ugró ne engedje előre csapódni a testét, hogy stabilan megkezdje a ráfordulást. A lécvétel a lábak léc fölé kerülésével kezdődik, akkor a legoptimálisabb, ha a test merőlegesen, teljesen szembe fordulva halad át a lécen.
A talajra érkezés rengeteget változott a kezdetekhez képest. A modern rúdugrás nem is képzelhető el vastag matrac nélkül. Itt az a legfontosabb, hogy az ugró nagy testfelülettel – lehetőleg háton – érkezzen a szivacsra. A leérkezés helye pontosan megmutatja az ugrás elején elkövetett hibákat, például rossz letűzést vagy nem megfelelő fogásmagasságot.
Lebonyolítás
A versenyzők minden magasságon háromszor próbálkozhatnak, de dönthetnek úgy is, hogy továbbhaladnak, azaz egy nagyobb magasságra lépnek, annak ellenére, hogy az aktuális szintet nem sikerült leküzdeniük. Ha egymás után háromszor nem sikerül megugrani egy magasságot, vagy magasságok kombinációját, a versenyző kiesik a versenyből.
Ha a versenyzők ugyanazon a magasságon holtversenyben állnak, akkor az nyer, akinek kevesebb hibája volt az adott magasságon. Ha a versenyzők még mindig holtversenyben vannak, akkor az lesz a győztes, akinek az egész verseny során a legkevesebb hibája volt. Ha ez sem segít, akkor következik a szétugrás, ahol minden ugrónak egy próbálkozása van, és a rudat addig engedik le vagy emelik, amíg egy magasságot csak az egyik ugrónak sikerül teljesítenie.
A versenyszám gyorsaságot, erőt, erőnlétet, ügyességet és gimnasztikai képességeket igényel. A nagyobb bajnokságokon általában egy selejtező versennyel kezdenek, amit egy döntő követ.
Története
Gazdag története van, hiszen már az ókori görögök is dárdaszerű eszközökkel ugrottak át tárgyakat, később pedig a levitézlett lándzsákat használták ehhez a sporttevékenységhez. A rúd praktikus eszköznek számított a természetes akadályok legyőzésére olyan ingoványos helyeken, mint a holland Frízföld vagy Anglia mocsaras vidékei. A mesterséges lecsapolás után nyílt csatornák hálózata maradt fenn, így mindenki tartott otthon rudat a közlekedéshez, ha nem akart elázni vagy hosszasan átkelőt keresni. A 19. század első felében a londoni tornász szövetség már dokumentált rúdugró eseményeket, a modern verseny a század közepén, Németországban kezdődött.
Eleinte merev anyagból, például bambuszból készült a rúd. Az 1940-es években kezdtek acélrudat használni, egy évtized múlva pedig bemutatkoztak a modern, üveg- és szénszálas rudak, melyekkel magasabbra tudtak ugrani és jobban hajlott a fellendülés nyomása alatt. Az eszköz merevsége és hossza ma is befolyásolja a teljesítményt, így az ugrók akár tíz rudat is magukkal vihetnek versenyre. Az optimális hossz a rúdfogás helyével is változtatható, lehet lejjebb vagy feljebb fogni.
A technika, a szabályok és az eszköz finomodásával változott a leérkező hely is. Eredetileg egy rakás fűrészporban vagy homokban landoltak az atléták, majd jöttek az egyre nagyobb, egyre vastagabb matracok, melyek ma már minimálisra csökkentik a sérülés esélyét, és minimalizálják a landolás előkészítésének feladatait is. Az optimális manapság, ha nagy testfelülettel, lehetőleg háton vagy gördülve érkezik az ugró.
A rúdugrás már az első modern olimpián szerepelt, a nőknek viszont a 2000-es sydney-i ötkarikás játékokig kellett várniuk, náluk az első olimpiai bajnok az amerikai Stacy Dragila volt. 1896-1968 között a férfiaknál az USA dominált. Egyedül Bob Richards tudott kétszer nyerni 1952-ben és 1956-ban, 1993-ban pedig Szergej Bubka volt az első, aki hat méter fölé ugrott.
Kapcsolódó linkek:
Minden idők legjobbjai - férfiak
