High jump world record-holder Javier Sotomayor (© Getty Images)
Technika
A magasugrás az atlétika egyik versenyszáma, olyan intenzíven technikai sport, ahol az ugró egy helyen kombinálja vele született fizikai tehetségét, gyorsaságát, lábmunkáját és azt a tökélyre fejlesztett képességét, hogy testét kontrollálja a levegőben.
A versenyszám elsősorban azért lenyűgöző, mert úgy tűnik, mintha az atléta legyőzné a gravitációt és saját határait is, hogy elképzelhetetlen magasságokig jusson.
Az atlétika két függőleges ugrószáma közül az egyik, ahol segítség nélkül egy lábról kell átugrani egy több mint 4 méter hosszú vízszintes lécen. Napjainkban a versenyzők egy szivacsra érkeznek landoláskor.
Lebonyolítás
Nagyobb viadalokon a lebonyolítás általában egy selejtezőből áll, amit döntő követ. Magasságonként három kísérletet tehetnek a versenyeken. Aki ugyanazon a magasságon háromszor hibázik egymás után, kiesik a versenyből. Ha a versenyzők ugyanazon a magasságon holtversenyben állnak, az nyer, aki a legkevesebb hibával ugrotta meg az adott magasságot.
Ha a versenyzők között még mindig holtverseny van, akkor az lesz a győztes, aki a legkevesebb hibával ugrott az egész verseny során. Ha ezzel sem lehet dönteni, akkor következik a “szétugrás”, ami a következő nagyobb magasságon kezdődik. Ilyenkor minden ugrónak már csak egy próbálkozása van, és a lécet addig engedik le vagy emelik tovább, amíg egy adott magasságot csak egy ugrónak sikerül teljesítenie.
Történet
Az első feljegyzett magasugró esemény a kora 19. századi Skóciában zajlott, ahol már népszerű versenynek számított. Az első ugrók még egyenesen futottak rá a lécre, azt egyenesen vagy ollózó technikával ugrották át. A léc diagonális, azaz íven történő megközelítése később terjedt el.
A nem futószámok közül talán a magasugrás technikája változott a legradikálisabban. Típusait a jellegzetes légmunka technikák alapján különböztetjük meg. Eszerint beszélhetünk ollózó, hasmánt, flop, átlépő, guruló és guggoló technikáról. Michael Sweeney az 1900-as párizsi olimpián ollózva nyert, George Horine pedig a guruló technika előfutárával szerezte meg a bronzérmet az 1912-es stockholmi olimpián, melyet ő fejlesztett ki. Még az 1936-os berlini olimpián is főként ezt a technikát használták, a következő 40 évben azonban egy új módszerrel, a hasmánt technikával dominálták a versenyszámot a Szovjetunió atlétái. Az ugrók hassal lefelé gurultak át a léc felett.
A modern korba Dick Fosbury hozta át a magasugrást, aki forradalmasította a légmunkát. Flop technikája aranyérmet ért az 1968-as mexikóvárosi olimpián, módszere villámgyorsan elterjedt, ma is ez a legnépszerűbb és leghatékonyabb technika. A flop módszer az íves pályájú lendületszerzésről szól. Először a fej, majd a váll megy át a léc felett, utána pedig a hát. A háton való érkezés korábban súlyos sérüléseket okozott volna, ám a mai vastag matracok ezt lehetővé teszik.
A magasugrás szakaszai: - lendületszerzés - felugrás - légmunka – leérkezés. A ráfutás talán fontosabb, mint az elemelkedés, hiszen ha rosszul időzít az ugró vagy nem elég agresszív, nem biztos, hogy sikerül a lécvétel. A képlet összetett: számít az ív, a szög, a sebesség, a lépések száma.
A magasugrás régi szereplője az atlétikai versenyeknek, szerepel a világbajnokságok, valamint fedettpályás versenyprogramban, és már az első modern olimpián is ott volt. Igaz, a hölgyeknek várni kellett, csupán 1928-tól mutathatták be tudásukat.
Javier Sotomayor 1993-ban állította fel a ma is érvényes világrekordot 2.45 méterrel, de a magyarok is büszkélkedhetnek szakállas rekorddal, illetve olimpiai bajnokokkal. 1900-ban Gönczy Lajos bronzérmes lett, majd 1908-ban Somodi István hozta el az ezüstérmet. A magyar női atlétika első olimpiai bajnoka, Csák Ibolya az 1936-os ötkarikás játékokon állt fel a dobogó legfelső fokára.
Kapcsolódó linkek:
Minden idők legjobbjai - férfiak
