Carl Lewis (© Getty Images)
A távolugrás az atlétika technikailag egyik legnehezebb versenyszáma, ahol az ugró célja a lehető legnagyobb távolság ugrása egy lábról. Az optimális légmunka mellett a nekifutás sebessége kiemelten fontos, ezért aztán nem meglepő, hogy a távolugrók körében kiváló sprinterek is vannak.
Technika
Napjainkban az ugrók egy meghatározott hosszúságú nekifutás után a 20 cm széles elugró gerendáról indítják az ugrást, és a homokkal teli ugrógödörbe érkeznek. A levegőben elvégzett légmunka célja, hogy a lehető legmesszebb ugorjanak és biztosítsák a kedvező talajfogást. A távolság mérése a homokban hagyott utolsó nyomtól történik az elugródeszka homok felőli éléig. A belépést gyurmacsík jelzi, ilyenkor érvénytelen az ugrás.
A távolugrás szakaszai: nekifutás, elugrás, légmunka, talajfogás.
Az ugrás távolsága elsősorban a nekifutás végsebességén múlik, hiszen az atléták ekkor szerzik meg az ugráshoz szükséges lendületet. A legjobb ugrók 42–48 m közötti távolságról futnak neki, ami a lábfej méretétől függően 125–150 lábfejet jelent. Az utolsó három lépéssel már az ugrást készítik elő, például a törzs is az ugráshoz optimális helyzetbe kerül.
A nekifutás által szerzett energiát az atléta az elugrás során használja fel, a levegőben végzett mozdulatok segítségével pedig biztosítja az egyensúlyt, a kedvező talajfogást és megpróbálja növelni az ugrás távolságát. Ilyen légmunka a lépő, guggoló, homorító vagy ollózó technika. A talajfogást minden addigi mozgás befolyásolja, és az ugrók itt is többféle technikát alkalmaznak: beleguggoló, oldalra kiülő, beleülő vagy becsúszó talajfogás.
Lebonyolítás
A legtöbb versenyen minden résztvevő hatszor ugrik, de lebonyolítástól függően a leggyengébb eredményt elérők már három ugrás után kiesnek. Ha a versenyzők között holtverseny alakul ki, akkor a két versenyzőnek a második legnagyobb eredménye alapján hirdetnek győztest. A kiemelt versenyeken a kvalifikációt követően a versenyzők a döntőbe jutnak.
Történet
Az ötkarikás játékokon az egyik legnehezebb számnak tartották, olyan sokféle képességet igényel. Eleinte még zenét is játszottak az esemény alatt, hogy a ritmus segítse az ugró mozgását. A távolugrás az egyetlen ismert ugrószám az antik olimpiák eredeti ötpróbájából. Az ókori görögöknél szinte minden esemény egyfajta háborús edzésnek számított, a távolugrásnál például különböző akadályokat – patakokat, hasadékokat – kellett legyőzniük. A klasszikus leírások tanulmányozása során kiderült, hogy az ókoriak csak röviden futhattak neki az ugrásnak, kezükben pedig súlyt cipeltek, melyet előre lendítettek az ugrás során. A homokkal teli ugrógödör is modern találmány, a régiek egyszerűen egy, az eseményre felásott területre érkeztek ugrás után.
A távolugrás már a legelső modern olimpián szerepelt a férfiak atlétikai programjában. A hölgyek először 1948-ban versenyeztek, és azóta öt különböző földrész (Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Afrika és Óceánia) sportolói szereztek aranyérmet ebben a számban. A férfiak között az amerikai ugrók világrekordjait hosszú ideig nem sikerült megdönteni. Jesse Owens 1935-ben 8,13 métert ugrott, ezt 1960-ig nem sikerült senkinek sem túlszárnyalni. Bob Beamon az 1968-as olimpiai játékokon Mexikóváros ritka levegőjében 8,90 méteres csúcsot ugrott, amelyet csak az 1991-es világbajnokságon tudott Mike Powell 8,95 méterrel felülmúlni. Minden idők legnagyobb távolugrója Carl Lewis, aki négy egymást követő olimpián (1984-1996) tudott nyerni, emellett kiváló sprinter is volt.
Kapcsolódó linkek:
Minden idők legjobbjai - férfiak
